Bosszankodhatnék, hogy bizony az elmúlt hetekben nem sikerült fogynom, de az orvos is azt mondta, hogy ebben a hőségben a legfontosabb a víz utánpótlás. Így napjában tényleg rengeteget iszom. Bánthatnám Meredith-et, hogy miért mutat 1 kilóval többet, bánthatnám az időjárást is, hogy miért van ilyen meleg, bánthatnám az egész világot, de a kiegyensúlyozottságnál számomra most nincs fontosabb. Edzőim mondatai jutnak eszembe, akik mind azt mondták, ne csapjon be az, hogy 40 fok van és egy-két mozdulat után dől rólunk a víz, mert az nem igazi fogyás. Minden edzőtáborban kartonszámra álltak a birkózószőnyeg mellett a palackok és hihetetlen mennyiségben ittuk őket. Egyszer Dunaújváros mellett edzőtáboroztunk. A nagy kánikulában, a napi harmadik edzésünket mindig a Duna-parton tartottuk, ahol a vízben való futás jelentette a felüdülést vagy inkább a dupla elfáradást. Volt közöttünk egy kis huncut lurkó, akit Pistikének hívtunk – ma már biztosan István – de akkor a helyes kis mosolyával és küzdeni tudásával az egész csapatot rabul ejtette a 6 éves kis birkózó palánta. Hogy-hogy nem Pistike nagyon elfáradt és kiült a partra. Mi vittünk palackokat, mert a közelben volt egy kút és gondoltuk olykor-olykor megtöltjük őket. Látván, hogy Pistike pihen megkértük hozzon vizet nekünk. A kút 2-300 méterre lehetett. Pistike annyira fáradt volt, hogy odáig nem ment el, hanem amíg mi átellenben futottunk a parton, ő a Duna vízéből merte tele a palackokat. Mikor visszaértünk alig vártuk, hogy a szánkhoz emeljük az isteni nedűt, de gyanús volt a víz színe. Mikor Pistikét kérdőre vontuk, csak annyit mondott: vizet kértetek, azt nem mondtátok, hogy inni is akartok….
Szóval, a hétvégén meglátogatom a Duna-partot és futok egy jót a sekély vízben. Hátha jövő héten Meredith a hőség ellenére újra a keblére ölel.
